Illatszereket előszeretettel használtak már az ókori görögök, a rómaiak, az egyiptomiak, a perzsák és az ázsiai népek is. A modern illatszergyártás azonban későbbre, a 16. század elejére datálható. A Firenzéből származó Medici Katalin a franciák leendő királya, II. Henrik felesége lett, és a királyi udvarban divatba hozta az illatszereket. A 17. századtól Grasse vált a parfümkészítés bölcsőjévé, ahol a kesztyűkészítők a régióban fellehető növényeket és virágokat használták fel a bőrtermékeik illatosítására. Ugyanis ezzel el lehetett fedni a bőr gyakran kellemetlen szagát az illatos kesztyűk óriási népszerűségre tettel szert. A 18-19. században egyre szélesebb réteg kezdett parfümöket használni. A magukra adó hölgyek könnyed, egyjegyű illatokat használtak: leginkább levendulát, ibolyát és rózsát. A hölgyek és urak hasonló illatokat viseltek, az illatszereket nem kevés marketingmunkának köszönhetően a 20. században választották szét élesen el férfi és női típusúakra. Érdemes tudni azonban, hogy a határ korántsem olyan éles, amilyennek tűnik: például sok nő visel megelégedéssel eredetileg férfiaknak készült parfümöt. A 19. század végéig a folyékony illatszereket kizárólag növényi illóolajokból keverték ki, olykor persze állati eredetű anyagokat is használva (ámbra, mósusz, stb.). A 20. század elején aztán sok minden változott. Egyfelől divatba jöttek a többjegyű virágos illatkompozíciók és a keleties keverékek, másfelől a kémikusok szintetikus alapanyagokat állítottak elő. Ez utóbbi lehetővé tette, hogy a parfümgyártás ipari méreteket ölthessen. Nem volt tovább szükség a drága, néha beszerezhetetlen összetevők mindegyikére, hiszen kiválthatók voltak szintetitkus párjukkal. Az illatszerek szinte mindenki számára elérhető áruvá váltak, és megkezdődött a tömegtermelésük, mely immár leginkább arra törekedett, hogy minél szélesebb réteg igényét elégítse ki. Szerencsére mindmáig maradtak olyan parfümházak, ahol mellőzik a szintetikus anyagok használatát, és természetes alapanyagokból készülő, gyakran meglehetősen egyedi illatszereket készítenek, melyek nem próbálják izzadságosan követni a tömegigényt. Ez persze annak is köszönhető, hogy eme parfümházak nem kötik meg illatkreátoraik kezét, akik így jóval szabadabban készíthetnek olyan termékeket, melyek egy nagyságrenddel kifinomultabbak kommersz társaiknál. ________________________________________ Az alapanyagok Az illatszereket a szirmokból, bimbókból, levelekből, szárakból, fás részekből, gyümölcsökből, magvakból, kérgekből, gyantákból, gyökerekből kivont illóolajokból, sőt, állati szekrétumokból nyerik. Azzal viszont már jóval kevesebben vannak tisztában, hogy micsoda fáradságos, aprólékos munka vezet ezek kinyeréséhez. A parfümvilág fővárosában, a franciaországi Grasse-ban például a munkások pirkadat előtt kelnek, hogy még napfelkelte előtt leszedjék a jázmint, ami a rózsa után a parfümgyártás leggyakrabban hasznosított alapanyaga. Amikor a nap felbukkan a horizonton, a virág az illatának húsz százalékát veszti el, így lényeges a sietség. Aki gyakorlott a begyűjtésben, háromnegyed óra alatt fél kiló virágot szed le, ami nagyjából ötezer darab kis virágnak felel meg. Azonban ez a mennyiség mindössze néhány csepp esszenciát jelent. 400 kilónyi, azaz négymillió darab jázminvirágból mindössze fél kiló koncentrált olaj nyerhető ki. Nem csoda tehát, ha az így nyert jázmin abszolút minőségtől függően 2-4 millió forintnyi összegbe kerül. Ez még csak nem is egyedi eset: az indiai szantálfának harminc-ötven év kell, mire felhasználhatóvá válik nem véletlen, hogy az egyik legértékesebb és legdrágább alapanyag. 1500 kiló bergamottból csupán egy kiló esszencia nyerhető ki, 1300 kiló tubarózsából pedig mindössze 200 ml abszolút olaj, ami tehát így az aranynál is értékesebb. Ráadásul nem egyszerű egy illat esetében a változatlanság megőrzése: a jázmin illata például mezőről-mezőre, évről-évre különbözhet a klímának, az eső mennyiségének és a talaj állapotának függvényében.