A minap unottan ültem a buszon, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy idős néni lelkesen magyaráz az unokájának az előttem levő ülésen. Nem szokásom arra figyelni, hogy miről vagy kiről beszélgetnek az emberek, de erre a mondatra felkaptam a fejem.

A mondat a következő volt, idézem: "Hát igen... az élet olyan, mint egy vonat."

Először én sem értettem, hogy hogyan tudnak egyes emberek, a látszólag egymástól független dolgok között párhuzamot állítani, de miután elgondolkoztam ezen, rájöttem én is, hogy mire gondolhatott az idős néni, amikor ezt mondta.

A vonatra/ról rengeteg ember száll fel és le, miközben az ember rengeteg hozzátartozót veszít el, vagy megszakítja velük a kapcsolatot, úgy új emberek lépnek be az életünkbe, egyre több embert ismerhetünk meg. Mi dönthetjük el, hogy milyen vagy melyik vonatra szállunk fel, ahogy arra is nekünk kell figyelnünk, hogy hogyan éljük életünket. Utunk során a vonat megállóhelyekhez érkezik, ahogy életünkben Mi is találkozhatunk jelentősebb állomásokkal, amelyek meghatározó szakaszai az életünknek. Csak mi döntjük el, hogy mikor szállunk ki.

Mindezek után próbáltam a saját életem és aközött a bizonyos vonat között párhuzamot állítani. Rájöttem, hogy rengeteg embert veszítettem el magam mellől, rengeteg párkapcsolatom szakadt már meg.

De mindezek után elgondolkoztam azon, hogy ez biztosan jobb így, és hogy ennek így kellett történnie, mert a helyettük új párkapcsolat és új emberek léptek be az életembe, akiket nem adnám fel semmiért és senkiért. Aztán már csak azt gondoltam magamban, hogy akármit is teszek, vagy gondolok, a lényeg az, hogy az állomáson várjon valaki.